OBSIDIAN SHELL LYRICS

1. Ezer Év

Csillagport visz a tavaszi szél
Soha nem vész el, ami benne él
Száz történet vele száll
Ahogy tompán szól egy kopott gitár

Fényes csillag, forró tûz
Ó, ez az mi ehhez a helyhez fûz
Vége tán, vagy jön még valami más?

Édes érzés, tompa kín,
Ó, miért erre visznek vágyaim?
Szívem erre, elmém arra vágy...

Válaszút elõtt állok,
Most talán ráhibázok
Melyik út visz a boldogság felé...
Fájdalom és a könnyek, többé össze nem törnek
Ez az én életem, nem kérkedem,
Csak megyek a cél felé

Hóvihart hoz a téli szél
Csak a jég és hó ami benne él
Beteríti, ki benne áll
Fuss, hát most ezen életed áll

Elvesztél de én megtalállak,
Éles a szemem mint egy sasmadárnak
Karmaimból nincsen menekvés

Lecsapok és elragadlak
Hiába kiáltasz, meg nem hallhatnak
De cseppet sem kell félned többé már...

Válaszút elõtt állok,
Most talán ráhibázok
Melyik út visz a boldogság felé...
Fájdalom és a könnyek, többé össze nem törnek
Ez az én életem, nem kérkedem,
Csak megyek a cél felé

Porfödte, kies forró táj
Itt nem él túl, aki csodára vár
Vakító fény szûrõdik át
Én mégis várom inkább a csodát

Karjaimat széttárom,
Ez lesz talán a legszebb álmom
Érzem, ahogy belémkap a szél...

Mint egy gyilkos hurrikán
Ez a vég, vagy egy álom csupán?
Kérlek, mondd meg mit is tehetnék...

Szállok a széllel, mint egy falevél
Ó, elszáradok, ha több esõ nem ér
Úszok az árral, mint egy liliom
Ó, évezredekig tart ez, jól tudom...

Ezer éve már, itt vagyok vétkesen
Mégis érzem azt, hogy létezem
Várok még, nincs bennem félelem
Várok rád, gyere velem!

Itt vagyok, mindig is itt leszek
Akkor is, ha néha elveszek...
Fájdalom, ó, mit tegyek
Add, hogy önmagam legyek!

2. Jégvirág

Hófödte táj...
Egy holló fagyott szárnnyal száll
Tarkopasz fák...
Rémálma valósággá vált

Amerre néz, csakis pusztaságot lát
Élelem nélkül várja a biztos halált
Hóvihar sûrûjében keresi a célját
Ily szörnyû telet eddig soha nem élt még át

Csillogó jégvirág...
Egy fagyott ablakpárkány,
Mint egy délibáb
Reményfoltként száll
Kémény, melybõl füst tör fel, kioltva a jeges kínt
Õ lassan követi a rozsdás sínt...

Hófödte tér...
A körúton csak porhót fúj a szél
Szoborként néz...
Elfogadni még mindig nehéz

Az emberek alszanak még
Bár kinyithatná a varázsszelencét
Csak egy kívánság, mit kér
Hozzon élelmet a szél

Csillogó jégvirág...
Egy fagyott ablakpárkány,
Mint egy délibáb
Reményfoltként száll
Kémény, melybõl füst tör fel, kioltva a jeges kínt
Õ lassan követi a rozsdás sínt...

Vörösen izzón, a távolból
Mint ragyogó tulipán
Feléledt tán a remény?
Íme egy kicsi lány

'Mondd, miért, ó miért állsz itt
Nagy, fekete madár?
Ha itt maradsz éhesen
Elragad a halál

De én majd megmentelek', szólt
S szaladt a kis leány
Majd vöröslõ, szép ruhájában
Magokat hoz talán...

És száll, csak száll a téren át,
Hiába a hó és jég
Nem feledi sohasem azt
Ki megmentette életét

Csillogó jégvirág...
Egy fagyott ablakpárkány,
Mint egy délibáb
Reményfoltként száll
Kémény, melybõl füst tör fel, kioltva a jeges kínt
Most újra kinyithatja szárnyait...

3. Álomcsapda

Ébredés egy sötét ágyon
Az új látomást várom
Odakint már nem süt a Hold
Jégesõ veri fel a port

Álomra hajtanám fejem
De most nincs senki itt velem
Magam maradtam magamhoz
De az álom új kalandot hoz

Színvarázs, egy furcsa örvény
A valóságon túl nincs törvény
Vágyaim mint léggömb, szállnak fel...
(a képekkel)
Sárkány, ki a tüzet fújja
A képzeletnek szabad az útja
Biztonságban zuhanok tovább...

Ki az, ki engem vár?
A Földön talán még lehet pár
Ki az, ki tõlem fél?
Nem élhet az, aki nem remél

Álmaimnak útján élem életem
Emlékeim száguldoznak féktelen
Rabja lettem vágyaimnak úgy érzem
Álomcsapda lett börtönöm, végzetem...

Forrás, mely a létet képzi
Elszakadt, az utat nézi
Kitörne a valóságból
De megrémült a távolságtól

Lázálmok a hited képzik
S messzirõl kínodat nézik
Mindent eléd tár
E hamis valóság

Véletlen, vagy ügyes lépés?
Nem használ az üres nézés
A távolban összefolyik minden
Menekülnék, de belém mart
Egy kéz, és megzavart
S elmém által szült világban tart

Végtelenben, egy távoli angyal
Megszólít, egy tompa hanggal
Megfordulok, nyílik a szárnya
Nem tudom még, mi lesz az ára

Tündököl, mint százezer gyémánt
Úgy kezel, mint egy ócska képmást
"A valóság partján élsz
De szétesel, elveszel..."

Váratlanul eltûnnek a képek
Szobámban a világ újra ébred
Szeretnék visszatérni még
(...a szép emlék...)
Megindul újra az élet
Visszatér belém a lélek
De ma éjjel újabb látomás vár rám...

Ki az, ki engem vár?
A Földön talán még lehet pár
Ki az, ki tõlem fél?
Nem élhet az, aki nem remél

Álmaimnak útján élem életem
Emlékeim száguldoznak féktelen
Rabja lettem vágyaimnak úgy érzem
Álomcsapda lett börtönöm, végzetem...

4. Vadon Rejteke

Az óceán vizében
Hullámok torz tükrében
Látom emlékeim foszlányait
Egy élet áll mögöttem
Fényesen, tündöklõen
De lépni kell, ideje távozni

A lángok kigyulladtak
Elvágva a sötét múltat
A holdsugár megtörik a vízen
A kürtök megszólalnak
Érzem, nincsen visszaút
Elõttem áll egy mesés, hosszú út

Maradni nem lehet már
Eltûnt minden határ
Egy szebb jövõre vágyom
Igen, ez minden álmom
Vágyok a messzeségbe
A vadon rejtekébe
Nincsen semmi mi itt tart
Új lapra írok egy új dalt

Sötét van, alig látok
Azok is csupán álmok
A valóság gyorsan szertefoszlott
Világok, hegyek, völgyek
Bükkösök, öreg tölgyek
Egy új világ, mely lassan kitárul

De az új világ még távol
Pedig lelkem érte lángol
Nincs semmi, ami ehhez fogható
Elfog egy sötét érzés
De mostmár nincsen visszaút
Egy szív dobogása elhalkult, elhalkult...

Maradni nem lehet már
Eltûnt minden határ
Egy szebb jövõre vágyom
Igen, ez minden álmom
Vágyok a messzeségbe
A vadon rejtekébe
Nincsen semmi mi itt tart
Új lapra írok egy új dalt

5. Csendes Káosz

Öröm, szenvedés
gyors váltakozás
vágy, megvetés
néma hallgatás

A sok évet elpazarló ember
Ha tudná mi mindent tehetne
Élete kezében lehetne
Talán most már bátrabb lenne

Mondd, lelked mi nyomja?
Mitõl lett oly nagy a súlya?
Sebek melyek be nem gyógyultak
A sors kezei megfordultak

Csend, és béke
Menny és pokol
A világnak vége
Mindenki tombol

Egyként ordít s kiabálna
Ha lenne valaki aki hallja
Új lény, mélyen elnyomva benned
Talán észre kellett volna venned

Mondd, lelked mi nyomja?
Mitõl lett oly nagy a súlya?
Sebek melyek be nem gyógyultak
A sors kezei megfordultak
Sok tett, mi nem sajátod
Ez lett az összes barátod?
Te vagy mind, hiába sírsz
Hát küzdj ellene, míg lépni bírsz!

6. Vérmocsár

Végtelen messzeségben
Fátyolos szendergésben
Ködös folyónak partja
Hol fûnek sincs már sarja

A folyóvíz vöröslik
Bosszúnak vére folyt itt
Ártatlan áldozatnak
Elbújni már nem tudtak

Ez a hely egy átkozott verem
Itt többé semmi nem terem
Ez a nap az áldás napja
Ordít az éjnek hangja

Egy zöld szempár
Mint rámtekint
Álmatlan éjszakában
Elviszi a kínt

Vérzõ könnycsepp
A földön loccsan szét
Megfognám, de nem érem el
A két kezét

Puszta létével töri meg a fényt
Itthagyja az elveszett reményt
Fájdalma örök, mégis él
S míg él, szüntelenül remél

Ez a hely egy átkozott verem
Itt többé semmi nem terem
Ez a nap az áldás napja
Ordít az éjnek hangja

Tûzesõ száll
Itt a halál
Kegyvesztett lény
Ó, jöjj hát fény

Égõ romok mindenhol
Félelmetes harag forr
Életlen fegyverrel megvág
És otthagy - viszlát világ!

Ez a hely egy átkozott verem
Itt többé semmi nem terem
Ez a nap az áldás napja
Ordít az éjnek hangja

A szempár most üresen
néz le rám
Nem veszt sem éjszakát már
sem több varázst
Messzi emlék
Csupán ez már
De soha nem felejtem
Ez a Vérmocsár

Puszta létével töri meg a fényt
Itthagyja az elveszett reményt
Fájdalma örök, mégis él
S míg él, szüntelenül remél

Elpusztít minden jóakarót
Eldob minden földi jót
Vérmocsár ez, egy álnok gaz
Itt többé semmi sem igaz

7. Elveszett Lelkek

Egy ködös nap volt október végén
Mikor a távolban feltûnt egy kék fény
Egy öreg várból hol emberek éltek
De elpusztították e menedéket

Névtelen emberek, kik úgy éltek
Boldogan, csendben semmitõl nem féltek
Nem láttak semmit, csúnyát vagy szépet
A semmibõl hozták rájuk a szörnyû véget

Álmok, vágyak, éles tárgyak
Szégyen, könnyek égett házak

Nem tettek semmit, de ez lett a sorsuk
Ez lett a vég számukra, a kocka fordult
Pedig õk igazán semmit se tettek
Az élet volt a bûnük, melyben elvesztek

Számos legenda kering most róluk
Melyekbõl ezeket mi mind megtudtuk
De a fény, mely a semmibõl elõtört
Újjáélesztettee ezt a mondakört

Hát... ez lett a vég...
elért a sors...
lángol az ég...
Bár... talán lesz még...
egy új kezdet
és egy új vég...

8. Emlékmás

Fekete éj, szakadó esõ
A félsz bennem egyre jobban nõ
Hova menjek, mi lesz így velem?
Kitagadott a saját életem

Képek a falakon, képek magadon
Mi ez a nagy riadalom?
Vágyott szerepek, most még lehetek
Az, aki én magam voltam

Bárki is lettél
Nem számít, mit tettél
Nincs lét, mit szemmel láss
Én még élek, de az emlék más
Nappalokból most
éjjelek lettek
A fény felváltja
a sötétséget

Mint bábu úgy éltem napjaimat
Nem nézve soha azt, mi foglalkoztat
Pengeélen táncolunk
Így könnyen elbukunk

Viszlát fegyelem, nem kell kegyelem
Éljünk, mint egy fejedelem!
Elszáll ami lég, bánat felemészt
Mégis kaptam egy újabb esélyt

Bárki is lettél
Nem számít, mit tettél
Nincs lét, mit szemmel láss
Én még élek, de az emlék más
Nappalokból most
éjjelek lettek
A Nap felváltja
a sötétséget

Elmúlt az éj, nincsen több esõ
Az éjszaka múltával nappal jõ
Bár a víz most még áll
A Nappal majd az is felszáll

Kétes szerepek, melyben lehetek
Más dönt, hogy ki legyek
Ennyit tehetek, éltem eleget
Magány ellen még mit tehetek?

Bárki is lettél
Nem számít, mit tettél
Nincs lét, mit szemmel láss
Én még élek, de az emlék más
Nappalokból most
éjjelek lettek
Egy arc felváltja
A reménytelenséget

9. Megtört Álom

10. Farkaskönny

A végtelen szirteken
Egy magányos farkas áll éhesen
Itt maradt, mert elszaladt
Az otthonától végleg elszakadt

Csak önmagában bízhat, mindenki elhagyta
Egy zord ölelés, mi maradt az útra
"Többé vissza ne térj", ezt hagyta rá,
Akiért nemrég az életét adta

Fájdalmas vonyítás, a telihold megreng
Büszkesége már rég a porba veszett
Barna szemében a fájdalom csillog
Élete virágján nincsenek már szirmok

Kapott sok szépet, olyat, mit soha nem remélt
Mégis kiûzték belõle a tüzes szenvedélyt
S amint a Nap letûnt a horizonton
Újat keres abból, mit úgy hívnak, 'otthon'

Rég volt már, egy messzeség
Mikor megismerte kedvesét
Dolgozott, csak érte élt
Mindent megadott neki, mit kért

De viharfelhõk jöttek, elmúlt a forróság,
Mi összekötötte az ifjú párt
Õ mindent megtett volna, életét adva
De ki lett adva az útja

Fájdalmas vonyítás, a telihold megreng
Büszkesége már rég a porba veszett
Barna szemében a fájdalom csillog
Élete virágján nincsenek már szirmok

Vágy... a széllel száll
Nincs több határ

Nincs más az létben, mi eltörli könnyét
Egyedül tölti az összes estét
S mikor csak ül és a Holdat nézi
A fényben felfedezni kedvesét véli

Fájdalmas vonyítás, a telihold megreng
Büszkesége már rég a porba veszett
Barna szemében a fájdalom csillog
Élete virágján nincsenek már szirmok

11. Búcúszó

Váratlan emlékképek, távoli, régi múlt
A régi történet már nem mozdul, vízbe fúlt
Szeretnék hinni még, bár ez most nehéz lesz
Eltenném emlékbe, de te már nem segítesz

Szeretném azt mondani, "örülök, ennyi volt"
S lazán elfeküdni, mint papíron a tintafolt
De az érzés tovább mérgez, fájdalmas, nehéz így
A távolból többé senki sem hív

Vége van hát, többé nincs visszaút
A jövõ a fontos, nem a múlt
Szállok a széllel, porszemként
Egyszer talán visszatérek még

Tudom, elfelejtetted, milyen is volt az ég
Amikor együtt mentünk, s vártuk az éj szelét
Számomra talán sok is, számodra kevés volt
Bárcsak újra élném azt az õsi kort

Végtelen hosszú ösvény, azt hittem, azon jársz
De soha nem érted el, a fényes, nagy tisztást
Pedig én ott vártam rád, s figyeltem szüntelen
Nem tudtam akkor sem, mi az a félelem

Vége van hát, többé nincs visszaút
A jövõ a fontos, nem a múlt
Szállok a széllel, porszemként
Egyszer talán visszatérek még
Itthagyok mindent, elmegyek én
Nincs többé bûn és nincs erény
Vége a dalnak, vén utazó
Ez lett hát a búcsúszó

Nem vágytam semmi többre, nem kértem semmi mást
Csak bûnös sorsainkra egy új feloldozást
Így lett a végtelen büszkeségbõl szerénység
Vártam egy semmiségre, de nem jött a segítség

Remélem azért egyszer meglátogatsz engem
S meghallgatod mindazt, mit ez idõ alatt tettem
Döntsük le együtt az elmúlt idõ falait
Mert én még itt vagyok, még ha te nem is vagy itt

Vége van hát, többé nincs visszaút
A jövõ a fontos, nem a múlt
Szállok a széllel, porszemként
Egyszer talán visszatérek még
Itthagyok mindent, elmegyek én
Nincs többé bûn és nincs erény
Vége a dalnak, vén utazó
Ez lett hát a búcsúszó

12. Misanthropia

Fájdalom, keserû magány
Végtelen gyilkos homály
Kietlen poros úton jár
Egyszer majd önmagára talál

Két hegycsúcs közt a fellegvár
A sóhaj sem visszhangzik már
Vérzõ szív, és egy sápadt arc
Ez volt az utolsó... harc!

Csillogó szempár, mi lelkembe néz
Két kósza könnycsepp, ennyi az egész

Talán a véletlen, talán a kegyetlen világ...
(vette el azt az érzést, ami mindig sorára vár)
Talán a képzelet, talán egy nem létezõ száj
(mondta el, hogy mit érezzek, amitõl kevésbé fáj)

Talán a létezés, talán, hogy érzem azt, hogy ég
(ég és föld, amit érzek s mit érzek, hogy érezhetnék)
Ne várd el tõlem azt, hogy ellenség légy
Várnék még, de ennyi most már tényleg elég

Két hegycsúcs közt a fellegvár
A sóhaj sem visszhangzik már
Vérzõ szív, és egy sápadt arc
Ez volt az utolsó harc!

Zöld falevél, fújja a szél
Egymaga jár és kél
Száz kicsi dallam, száz üres szó
Mindig ugyanaz mégsem jó

Egy kopott téglafal
Vár volt talán, vagy csak õrzi a testet
Erdõ sötét árnyai
Védõ kart nyújtanak, átölelik a lelket

Kívül az ember, belül csak egy gyermek
Mindkettõ úgy tesz, mintha másik lenne
Egyik a falon kívül, másik a falon belül vár
Hogy mire, az neki is talány...

Álmok szigetén, felhõk peremén
Ringó képek
Szállok sebesen, mégis kevesen
Érzik a véget
Õrök hadai, város falain
Fegyvert fognak
Kormos menedék, szálló lövedék
Nem léteznek...

Egyszarvúk és vámpírok közt
Csillogó réteken látom e
Tündérföldrõl szóló mesét még..
De ennyi elég!

Szív... amit földhöz csaptak
Lét... amit eltiportak
Dal... ami nem szól többé már...

Vár... ami összeomlott
Kép... amit foltot hagy
Az érzés, mely messze száll...

Vég nélkül azt kérdem, miért?
Nincs szív, hát nincs veszteség
Kezdet a fájdalmas vég
Utolsó zord ölelés...

13. Jégvirág (Orchestral)

Hófödte táj...
Egy holló fagyott szárnnyal száll
Tarkopasz fák...
Rémálma valósággá vált

Amerre néz, csakis pusztaságot lát
Élelem nélkül várja a biztos halált
Hóvihar sûrûjében keresi a célját
Ily szörnyû telet eddig soha nem élt még át

Csillogó jégvirág...
Egy fagyott ablakpárkány,
Mint egy délibáb
Reményfoltként száll
Kémény, melybõl füst tör fel, kioltva a jeges kínt
Õ lassan követi a rozsdás sínt...

Hófödte tér...
A körúton csak porhót fúj a szél
Szoborként néz...
Elfogadni még mindig nehéz

Az emberek alszanak még
Bár kinyithatná a varázsszelencét
Csak egy kívánság, mit kér
Hozzon élelmet a szél

Csillogó jégvirág...
Egy fagyott ablakpárkány,
Mint egy délibáb
Reményfoltként száll
Kémény, melybõl füst tör fel, kioltva a jeges kínt
Õ lassan követi a rozsdás sínt...

Vörösen izzón, a távolból
Mint ragyogó tulipán
Feléledt tán a remény?
Íme egy kicsi lány

'Mondd, miért, ó miért állsz itt
Nagy, fekete madár?
Ha itt maradsz éhesen
Elragad a halál

De én majd megmentelek', szólt
S szaladt a kis leány
Majd vöröslõ, szép ruhájában
Magokat hoz talán...

És száll, csak száll a téren át,
Hiába a hó és jég
Nem feledi sohasem azt
Ki megmentette életét

Csillogó jégvirág...
Egy fagyott ablakpárkány,
Mint egy délibáb
Reményfoltként száll
Kémény, melybõl füst tör fel, kioltva a jeges kínt
Most újra kinyithatja szárnyait...





OBSIDIAN SHELL LYRICS